2. rész

*Reggel*
Egy újabb nap. Szombat. fáradtan nyújtózkodtam az ágyamban, majd pislogva kinyitottam a szemem. Mellettem a bájosan mosolygó Ghost állt. Rá vigyorogtam, majd kikászálódtam az ágyamból. Ugrándozva hagytam el a szobámat és az emeletet. Lent Ellie egy csodás mosollyal fogadott, én meg szinte repkedtem. Reggeli után hipersebességgel neki álltam öltözni, majd kissé nehezen és vonakodva, de odaálltam nevelőanyámhoz.
-Ellie-kezdtem neki szégyenlősen.- Használhatom a gépet?-alig bírtam, ránézni. Kissé meglepődött, de eljött velem és megmutatta a használatát. Nem is volt olyan nehéz...A kereső fényképek részére beütöttem, hogy Andrew Biersack és szinte másodpercek alatt milliónyi fényképet adott ki róla. Ellie tátott szájjal figyelte, én meg mosolyogva bámultam a képeket. Ghost. Ő az. Biztos vagyok benne.
-Így néz ki? -suttogta kissé ijedten.
-Igen-vigyorogtam rá. Ghost mellettem borzasztó jól mulatott a maga csöndes lényében. A nap további részében segítettem főzni, közben jól elbeszélgettünk közben.
-Szerinted mikor hívjam fel?-kérdeztem pironkodva. Rám nézett, kicsit fura volt a tekintete, de amint meglátott ellágyult.
-Esetleg holnap?-kérdezte halkan. Bólintottam és akaratlanul is elvigyorodtam.
*Másnap*
Szintén ugrabugrálva keltem és a hasamban fokozódott az ideges görcsöm mérete. Egész nap pörögtem és egyáltalán nem bántam amikor Márk leküldött bevásárolni...megígérték, hogy utána hívhatom. Éppen a szatyrokat cipeltem (jó nehezek voltak), amikor a nagy vigyorgásomba nem vettem észre, hogy beleszaladok valakibe.
-A jó büdös kurva anyádat, hogy nem figyelsz oda- hallottam az illető morgását. Hirtelen minden jó kedvem elszállt és visszatértem a visszahúzódó önmagamhoz.
-Sajnálom, nem akartam bajt okozni-mondtam rekedten és a torkomat kaparta a rossz érzés ami elterített. Szedegettem a férfi elejtett holmijait.
-Te hülye ribanc-morogta és kivette a kezemből a cuccait, majd ellökött. Minden étel szétgurult ami a szatyorban volt. Sírni támadt kedvem, de visszafojtva szedegettem össze a széthullott tárgyakat.
-Maga mit képzel?-hallottam egy ismerős hangot. Csak szedegettem a földről a dolgokat és igyekeztem nem belekeveredni mindenbe. Egy pofon hangja ütötte meg a fülem én meg az emlékek hirtelen zúdulásától összerándultam...A nagyszüleim, amikor próbálták eltüntetni belőlem a "gonoszt" többször megvertek...beugrottak a képek és szinte azonnal védekezőleg emeltem a kezem. Ghost eltűnt én meg hisztérikusan vettem a levegőt, megijedtem. A cuccaimat összeszedve arrébb sétáltam és nekidőltem a falnak. Most tudtam csak szemügyre venni a két embert. Illetve már csak az egyiket mert a másik az arcát törölgetve elballagott. Egy ideig néztem utána, majd rávetettem a pillantásom a másik személyre, aki most engem keresett a tekintetével. Ő az... ugrott be, mikor arca az enyém felé fordult és megkönnyebült mosoly áradt szét az arcán. Én még mindig túl gyorsan lélegeztem, ő pedig felém sétált.
-Jól vagy?-kérdezte gyengéden. Arcát figyelve, kissé nehezen válaszoltam.
-igen...köszönöm...Andy.
-Nincsmit. Zaklatottnak tűnsz.
-Kicsi megrázott ez a dolog-feleltem elpirulva, mire felhúzta egyik szemöldökét.-Tudod nem volt túl jó gyerekkorom és gyakran bevillannak képek-dadogom és próbálok értelmes választ kreálni az ajkaimon keresztül. Arca meglágyult és egy kis szánakozás érződött arckifejezésében.
-Sajnálom-mondta lágyan, majd megsimogatta a hátamat, mire én megremegtem. Alig bírtam rá pillantani, ahogy ott álltunk, éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság.
-Segítsek?-kérdezte még mindig lágyan, mikor észrevette mennyi csomagot hurcolászok hazafele. Megkönnyebülten és olyan "köszönömhogylétezel" tekintettel meredtem rá egy szégyenlős mosoly kíséretében.
-Köszönöm- mondtam halkan, mikor óriási ujjai kihúzták az enyémekből a csomagokat. Rám mosolygott, majd elindult mellettem, amerre vezettem. Nem szólt, én meg nem mertem, pedig annyi minden kavargott a fejemben és sajnos az a vádló és önbizalomelnyelő gondolat is ott cikázott a fejemben, hogy ha jobban megismer és megtudja Ghost-ot akkor elmenekül tőlem.
-Mire gondolsz?-kérdezte, mire rá néztem és láttam, hogy engem figyel. Hirtelen annyi minden tódult az agyamba, hogy nem bírtam válaszolni és csak akadozva ennyit feleltem:
-Csak, hogy mennyire hálás vagyok neked-motyogtam. Elmosolyodott, majd újra megszólalt.
-Nem vagy egy beszédes típus igazam van?
-Nem...Sosem volt kivel beszélnem-néztem rá őszintén. Furcsa kis fény csillant a szemében, talán aggódás, vagy törődés, vagy akár félelem azzal kapcsolatban, hogy mit is tettem, hogy ilyen lettem...
-Nem hívtál-terelte a témát amikor észrevette mennyire zavar az előző. Most még jobban belezavarodtam mindenbe, de erőltettem egy kis magabiztosságot a hangomba és úgy válaszoltam.
-Pont ma akartalak.
-Tényleg?-emelte fel a szemöldökét, mire mosolyogva bólintottam.
-De már itt vagy-mondtam szórakozottan. Agyamban ezerrel futottak a kerekek és abban vesztem el, hogy ilyenkor Ghost miért tűnik el? Ő védelmez...vagy is lehet, hogy amikor itt van Andy akkor neki nem kell védenie?
-De attól még felhívhatsz ma-vigyorgott rám. Viszonoztam, majd mire összerakosgattam egy értelmes mondatot, addigra újra megszólalt.- Hogyhogy nincs telefonod?- arcáról sütött az információ iránti vágy, hogy őszintén tudni akarja.
-Amikor visszakerültem ide, akkor mindenkinek az volt, de valahogy nem éreztem, hogy nekem kéne.
-Visszakerültél? Hol voltál?-kérdezte a szemében sok sok kérdéssel. Arcom lángolt...még soha senkinek nem beszéltem erről. Észrevette a zavarom ezért gyorsan viszakozni kezdett- Nem muszáj elmondani, hanem akarod-suttogta. A lakáshoz érve kissé felsóhajtottam, mert ez a fiú mindent akar tudni...sajnos. Mosolyogva átvettem tőle a csomagot és elköszöntem. Adott egy gyors puszit az arcomra, amitől úgy éreztem mintha angyalok énekelnének belül, majd odavetett egy sziát és elment.
-Köszönöm-suttogtam utána, bár teljes mértékig biztos voltam afelől, hogy nem hallja...