2. rész

*Reggel*
Egy újabb nap. Szombat. fáradtan nyújtózkodtam az ágyamban, majd pislogva kinyitottam a szemem. Mellettem a bájosan mosolygó Ghost állt. Rá vigyorogtam, majd kikászálódtam az ágyamból. Ugrándozva hagytam el a szobámat és az emeletet. Lent Ellie egy csodás mosollyal fogadott, én meg szinte repkedtem. Reggeli után hipersebességgel neki álltam öltözni, majd kissé nehezen és vonakodva, de odaálltam nevelőanyámhoz.
-Ellie-kezdtem neki szégyenlősen.- Használhatom a gépet?-alig bírtam, ránézni. Kissé meglepődött, de eljött velem és megmutatta a használatát. Nem is volt olyan nehéz...A kereső fényképek részére beütöttem, hogy Andrew Biersack és szinte másodpercek alatt milliónyi fényképet adott ki róla. Ellie tátott szájjal figyelte, én meg mosolyogva bámultam a képeket. Ghost. Ő az. Biztos vagyok benne.
-Így néz ki? -suttogta kissé ijedten.
-Igen-vigyorogtam rá. Ghost mellettem borzasztó jól mulatott a maga csöndes lényében. A nap további részében segítettem főzni, közben jól elbeszélgettünk közben.
-Szerinted mikor hívjam fel?-kérdeztem pironkodva. Rám nézett, kicsit fura volt a tekintete, de amint meglátott ellágyult.
-Esetleg holnap?-kérdezte halkan. Bólintottam és akaratlanul is elvigyorodtam.
*Másnap*
Szintén ugrabugrálva keltem és a hasamban fokozódott az ideges görcsöm mérete. Egész nap pörögtem és egyáltalán nem bántam amikor Márk leküldött bevásárolni...megígérték, hogy utána hívhatom. Éppen a szatyrokat cipeltem (jó nehezek voltak), amikor a nagy vigyorgásomba nem vettem észre, hogy beleszaladok valakibe.
-A jó büdös kurva anyádat, hogy nem figyelsz oda- hallottam az illető morgását. Hirtelen minden jó kedvem elszállt és visszatértem a visszahúzódó önmagamhoz.
-Sajnálom, nem akartam bajt okozni-mondtam rekedten és a torkomat kaparta a rossz érzés ami elterített. Szedegettem a férfi elejtett holmijait.
-Te hülye ribanc-morogta és kivette a kezemből a cuccait, majd ellökött. Minden étel szétgurult ami a szatyorban volt. Sírni támadt kedvem, de visszafojtva szedegettem össze a széthullott tárgyakat.
-Maga mit képzel?-hallottam egy ismerős hangot. Csak szedegettem a földről a dolgokat és igyekeztem nem belekeveredni mindenbe. Egy pofon hangja ütötte meg a fülem én meg az emlékek hirtelen zúdulásától összerándultam...A nagyszüleim, amikor próbálták eltüntetni belőlem a "gonoszt" többször megvertek...beugrottak a képek és szinte azonnal védekezőleg emeltem a kezem. Ghost eltűnt én meg hisztérikusan vettem a levegőt, megijedtem. A cuccaimat összeszedve arrébb sétáltam és nekidőltem a falnak. Most tudtam csak szemügyre venni a két embert. Illetve már csak az egyiket mert a másik az arcát törölgetve elballagott. Egy ideig néztem utána, majd rávetettem a pillantásom a másik személyre, aki most engem keresett a tekintetével. Ő az... ugrott be, mikor arca az enyém felé fordult és megkönnyebült mosoly áradt szét az arcán. Én még mindig túl gyorsan lélegeztem, ő pedig felém sétált.
-Jól vagy?-kérdezte gyengéden. Arcát figyelve, kissé nehezen válaszoltam.
-igen...köszönöm...Andy.
-Nincsmit. Zaklatottnak tűnsz.
-Kicsi megrázott ez a dolog-feleltem elpirulva, mire felhúzta egyik szemöldökét.-Tudod nem volt túl jó gyerekkorom és gyakran bevillannak képek-dadogom és próbálok értelmes választ kreálni az ajkaimon keresztül. Arca meglágyult és egy kis szánakozás érződött arckifejezésében.
-Sajnálom-mondta lágyan, majd megsimogatta a hátamat, mire én megremegtem. Alig bírtam rá pillantani, ahogy ott álltunk, éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság.
-Segítsek?-kérdezte még mindig lágyan, mikor észrevette mennyi csomagot hurcolászok hazafele. Megkönnyebülten és olyan "köszönömhogylétezel" tekintettel meredtem rá egy szégyenlős mosoly kíséretében.
-Köszönöm- mondtam halkan, mikor óriási ujjai kihúzták az enyémekből a csomagokat. Rám mosolygott, majd elindult mellettem, amerre vezettem. Nem szólt, én meg nem mertem, pedig annyi minden kavargott a fejemben és sajnos az a vádló és önbizalomelnyelő gondolat is ott cikázott a fejemben, hogy ha jobban megismer és megtudja Ghost-ot akkor elmenekül tőlem.
-Mire gondolsz?-kérdezte, mire rá néztem és láttam, hogy engem figyel. Hirtelen annyi minden tódult az agyamba, hogy nem bírtam válaszolni és csak akadozva ennyit feleltem:
-Csak, hogy mennyire hálás vagyok neked-motyogtam. Elmosolyodott, majd újra megszólalt.
-Nem vagy egy beszédes típus igazam van?
-Nem...Sosem volt kivel beszélnem-néztem rá őszintén. Furcsa kis fény csillant a szemében, talán aggódás, vagy törődés, vagy akár félelem azzal kapcsolatban, hogy mit is tettem, hogy ilyen lettem...
-Nem hívtál-terelte a témát amikor észrevette mennyire zavar az előző. Most még jobban belezavarodtam mindenbe, de erőltettem egy kis magabiztosságot a hangomba és úgy válaszoltam.
-Pont ma akartalak.
-Tényleg?-emelte fel a szemöldökét, mire mosolyogva bólintottam.
-De már itt vagy-mondtam szórakozottan. Agyamban ezerrel futottak a kerekek és abban vesztem el, hogy ilyenkor Ghost miért tűnik el? Ő védelmez...vagy is lehet, hogy amikor itt van Andy akkor neki nem kell védenie?
-De attól még felhívhatsz ma-vigyorgott rám. Viszonoztam, majd mire összerakosgattam egy értelmes mondatot, addigra újra megszólalt.- Hogyhogy nincs telefonod?- arcáról sütött az információ iránti vágy, hogy őszintén tudni akarja.
-Amikor visszakerültem ide, akkor mindenkinek az volt, de valahogy nem éreztem, hogy nekem kéne.
-Visszakerültél? Hol voltál?-kérdezte a szemében sok sok kérdéssel. Arcom lángolt...még soha senkinek nem beszéltem erről. Észrevette a zavarom ezért gyorsan viszakozni kezdett- Nem muszáj elmondani, hanem akarod-suttogta. A lakáshoz érve kissé felsóhajtottam, mert ez a fiú mindent akar tudni...sajnos. Mosolyogva átvettem tőle a csomagot és elköszöntem. Adott egy gyors puszit az arcomra, amitől úgy éreztem mintha angyalok énekelnének belül, majd odavetett egy sziát és elment.
-Köszönöm-suttogtam utána, bár teljes mértékig biztos voltam afelől, hogy nem hallja...

1. rész

*Sziasztok :3 Jó ötletem támadt, szóval ezen a blogon is egy újat kezdenék xD*
Avril
Egy újabb nap. Felkeltem. Ő újra ott volt mellettem és csak bámult. Már megszoktam, hogy sosem szól hozzám, csak bámul, mintha azt figyelné mikor teszek valami rosszat. Szemei átégetnek, megakadályoznak dolgokban. Minden nap ott van velem, azóta mióta anyám meghalt. 11 éve már, hogy anyám meghalt autó balesetben, apám elhagyott minket még kiskoromban, testvérem sosem volt, nagyszüleimhez kerültem. Ők nem igazán szerettek és féltek tőlem, mert mindig láttam Őt. Amikor először láttam meg kirohantam a nagyimhoz, hogy "nem tudok felöltözni, mert figyel". Nem értették meg, hogy miért látom, hogy ki is igazából Ő...azt hitték hallucinálok, ezért beadtak a pszichiátriára. 8 évesen egyedül voltam egy olyan helyen, ahol mindenki betegként kezelt. Ghost-nak neveztem el, mivel nem is tudtam mi, de leginkább egy szellemre hasonlított. A nővérek is féltek tőlem, gyakran voltam egyedül, csak Ő volt ott velem. Egy szó nélkül állt és nézett, de ha nagyon magányosnak éreztem magam akkor mellém ült és megérintette a kezemet. 13 éves voltam amikor felfogták, hogy ezen kívül nincs semmilyen bajom, teljesen normális vagyok és kiengedtek. Bekerültem egy gyermek otthonba mert a nagyszüleim nem fogadtak vissza. Semelyik gyereknek nem akaródzott ismerkedni olyannal, aki bolond, így még kevesebb ember volt körülöttem, de Ő végig ott állt csöndben és figyelt. Szeretem és szerettem őt, mert nem hagyott el mint mindenki más az életemben és sokszor ő segített rajtam, velem együtt mosolygott, velem együtt érezte a fájdalmat. 15 évesen megtetszettem 2 vidám szülőnek (Ellie-nek és Márknak), akik örökbe fogadtak. Azóta könnyítettek a helyzetemen mert elkerültem azoknak a társaságából, akik tudták a múltamat. Külön suliba járattak, hogy ne kelljen az iskolák nehézségeivel megküzdenem, ne kelljen elviselnem a csúfolódásokat. Ők szerettek és elfogadták Ghost-ot, sőt néha még meg is próbálták látni, végül persze ők is annál kötöttek ki, hogy valószínüleg csak én látom és csak az anyám miatt keletkezett űrt akarja betölteni az agyam. Én persze tudtam, hogy nem igaz, Ghost egyfajta angyalként vigyázott rám, segítette az utamat. Egy újabb nyári nap, amely szakadó esővel kezdődik. 2 hete lett vége a sulinak én pedig minden nap nyári munkára igyekszem. Felöltöztem, majd leindultam reggelizni. Ő végig követett, ott állt mellettem amíg ettem, majd mikor elindultam a cukrászdába ahol dolgozom.
-AVRIL-üvöltötte a főnököm. Ő is flúgosnak tart, de nem talált senkit a munkára csak engem.-Gyere be és dolgozz! Késtél! Csak nem a képzeletbeli haverod miatt?
Szuper, természetesen, ő hangoztatja, hogy nem vagyok szerinte normális. Összesen 2 percet késtem el és ez rekord időnek számít. Ghost rám mosolygott, én pedig bebaktattam a cukrászdába. Ironikus, hogy az a hely ahol mindenféle édességet árulnak, ott igazán nem édes emberek vannak. Sosem értettem miért bánt engem ennyi ember, ha én nem bántom őket. Beálltam a pult mögé és figyeltem kik jönnek be. Nem volt nagy forgalom, picike kis cukrászda volt a mienk, nem is sokan látták meg, de a süti az egész finom. 1 éve dolgozom itt és ide járok sütiért, ha vinnem kell haza, vagy valahova, így nagyon jól ismerem az alakokat akik ide járnak, csak néhány siető ismeretlen, vagy bámészó turista léptet be hozzánk rajtuk kívül. Éppen Ghost-ot bámultam, amikor hirtelen eltűnt és belépett valaki az ajtón. Annyira megijedtem, hogy hirtelen odakaptam a fejemet. Az ajtón pár fekete hajú fiú lépett be. Visszakaptam a fejem, de Ghost nem volt ott, egyszerűen nem tudtam hol lehet, még nem volt olyan hogy így eltűnt volna. A zajos társaság egyre beljebb érkezett, mikor visszairányítottam a tekintetem szinte megállt a szívem. az egyik idegen teljesen ugyanúgy nézett ki mint Ghost. Oda jött hozzám és rendelt. Én annyira leblokkoltam, hogy akadozva kapkodtam a süti után.
-Hallod kiscsaj, nem kell leblokkolni tőlünk, még akkor se, ha rajongónk vagy-nevetett az egyik. Furcsállva néztem rá és átadtam a sütit.
-Miről beszélsz?-kérdeztem a szemöldököm összevonva, most rajta állt az értetlenkedés.
-Nem tudod kik vagyunk?
-Ezt bebasztad tesó-röhögött egy másik.
-Hogyhogy nem ismersz? Nem nézel TV-t?Nem olvasol újságot?-kérdezte az aki először szólt hozzám.
-Sosem volt TV-m...és amikor lett, akkor nem érdekelt. Újságot meg nem olvasok- mondtam elvörösödve.
-Hagyjad már-mondta a srác aki úgy nézett ki mint Ghost. Ránéztem, mintha olvasott volna bennem.
-Tessék, a többi süti- adtam neki a többit, majd elfordultam. Ők leültek az egyik asztalhoz. Hirtelen megjelent Ghost a szemem előtt és mutatta, hogy forduljak meg. Megtettem, mire észrevettem, hogy a srác rám néz. Nem tudtam mit csináljak, így amikor visszahozta a tányérokat hirtelen felindulásból megszólaltam.
-Hogy hívnak?-kérdeztem, mire felvonta a szemöldökét.
-Andy Biersack- mondta.-Téged?
-Avril Johnson-mondtam. Szemébe néztem, nem akartam elereszteni, hisz végre hallottam Ghost-ot beszélni és megérinthettem volna.
-Érdekesnek tűnsz...tessék a telefonszámom-adott egy kártyát.-Hívj fel.
-Én...nekem nincs telefonom-akadoztam.- Majd felhívlak Ellie-én, jó?
-Nincs? Értem, jó-mondta furcsán. Sarkon fordult és visszanézett-Szia-köszönt.
-Szia-suttogtam. Felfoghatatlan volt számomra, hogy élőben láthattam. Aztán mikor elment Ghost megint előtűnt és mosolygott rám. Miután lejárt a munka időm boldogan rohantam haza, ahol Ellie és Márk fogadtak. Sose láttak még ilyen boldognak így megörültek, amikor meglátták, hogy a szám a fülemig ér.
-Mi az Avril?-kérdezte Ellie mosolyogva. Szemei csillogtak a boldogságtól, hogy így nevetek.
-Láttam... előszőr eltűnt aztán tényleg itt volt-dadogtam.
-Tessék?-nevetett.
-Ghost. Eltűnt. Aztán megláttam...mármint nem úgy ahogy eddig...élt, ember volt.
-Mi?-kérdezte ijedten.
-Találkoztam vele.
-Élőben?
-Igen. Andy Biersack-nek hívják.
-Tényleg?-suttogta.
-Tényleg. Megadta a telefonszámát is... majd felhívhatom a tiedről?
-Persze-válaszolta még mindig ledöbbenve, aztán mosolyogva megölelt. Aznap elmondta Márknak is az eseményeket, akik körülbelül úgy fogadta mint anyám.
-És az a srác...biztos Ő az?
-Egészen biztos-mosolyogtam rá. Örült neki, hogy megtaláltam azt aki régóta bennem van, viszont mindketten eléggé féltek, hogy vajon az élő is olyan, mint aki bennem él, de én tudtam, hogy igen.
A szobámban ültem, Ghost kedvesen mosolygott rám, megérintette a kezem.
-Mi lesz ezek után?-kérdeztem, hisz a belsőm tele volt kérdésekkel. Végre talán ledobhatom a búrát amibe beleneveltek és boldog lehetek igazán. Ő csak rám nevetett és boldogan nézett rám...